Több mint 650 oldalas könyv, nem könnyű kézben tartani, főleg amikor esténként az ágyban olvastam. De megéri. Egy megható történet Émileről, egy fiatal férfiról, akinél korai Alzheimer-kórt diagnosztizálnak, és aki elhatározza, hogy elindul egy utolsó utazásra. Lemond a kezelésről, amely megfigyelés alatt tartaná, és családja tudta nélkül nekivág annak az útnak, amelyre egész életében vágyott. Egy internetes hirdetésen keresztül útitársat talál Joanne személyében. A könyv egy road trip, visszaút nélkül.
A történet végét már az első oldalon elárulja az írónő, de ahogy az életben is, nem a cél a legfontosabb, hanem maga az utazás. Megismerjük, mit jelent az odaadás, az adott szó betartása, a szerelem, a szeretet és a megbocsátás.
Émile és Joanne kezdetben teljesen különbözőnek tűnnek. Két lélek, akik nagyon lassan nyílnak meg egymás előtt, mindketten a saját tempójukban, amikor készen állnak rá. Az utazás során azonban nemcsak Franciaország tájait járják be, hanem a lelkek, az emlékek és az érzések térképét is.
Engem leginkább a két fiatal önismereti útja érintett meg. Émile türelme Joanne titkokkal teli élete iránt ritka gyengédségről és szeretetről árulkodik. Joanne idézetei igazi inspirációforrások. A kedvencem ez volt:
„Ha azért sírunk mert eltünt a nap, a könnyeinktől nem látjuk a csillagokat sem.”
Nika Iza, Brassó, 2026 május.
