„Mama chiar e minunată. Știe că am plâns, dar nu ne pune întrebări. Mama nu e niciodată stângace. (…) Când vorbea, vorbea clar și la obiect și folosea întotdeauna cuvintele potrivite.”
(Betty Smith)
Az első oldalakon belecsöppentem az 1900-as évek eleji Brooklyn világába, Francie Nolan életébe. Egy olyan korszakba, amikor Európából tömegek indultak útnak az Egyesült Államok felé, egy jobb élet reményében.
Ez a történelmi háttér számomra különösen közelivé tette a regényt. Nekem is van egy ükapám, aki Székelyderzsből egészen New Yorkig jutott. Családját itthon hagyta, a bányában dolgozott, egyszer hazatért, majd újra elindult. Egyetlen tárgyi emléke maradt ránk: egy kis amerikai koffer, amelyet a családunk a mai napig nagy becsben tart. Francie történetét olvasva újra és újra ez a sors jutott eszembe.
Francie Nolan családja is bevándorlók leszármazottja: apai nagyszülei Ausztriából, anyai nagyszülei Írországból érkeztek. Mindannyian a szabadságot és a lehetőségeket keresték. Az anyai nagymama nem tudott olvasni, mégis bölcs asszony: felismerte, milyen hatalmas érték az tudás. Kifejezetten örült annak, hogy Amerikában törvény kötelezi a gyerekeket iskolába járni, és lányának azt tanácsolta, hogy minden este két könyvből olvasson fel a gyerekeinek egy-egy oldalt. Így Francie és öccse, Neeley a Biblián és Shakespeare művein nőttek fel – évi 365 napon át, éveken keresztül.
A regény Francie élete első húsz évét követi végig. Egy érzékeny, gondolkodó, céltudatos lányt ismerünk meg, aki nap mint nap jár könyvtárba, segít a család megélhetésében, és tudatosan hozza meg döntéseit. Az 1900-as évek Amerikájában a szegénység mindennapos volt: a gyerekek újrahasznosítható hulladékot gyűjtöttek néhány centért. Francie 14 évesen már munkát vállalt, ehhez azonban két évet letagadott a korából. Az olvasás iránti szenvedélye itt is meghozta gyümölcsét: jobb állást és több lehetőséget jelentett számára.
Számomra a könyv egyik legszebb jelenete az volt, amikor Francie egy szomszédos városnegyedben sétálva egy jobb körülmények között működő iskola előtt találta magát, és eldöntötte: ott szeretne tanulni. Bár a lakcímük nem oda szólt, leleményességével és kitartásával még ezt az akadályt is leküzdötte. Hálából titokban, ahányszor arra járt, feltakarította a járdát az a ház előtt, amelynek a címével bekerülhetett az új iskolába – egy apró, de sokatmondó gesztus, amely tökéletesen jellemzi őt.
A regény az első világháború kitörésével ér véget. Szívesen olvastam volna tovább, mégis megnyugtató érzéssel tettem le a könyvet. Ismerve Francie Nolant, biztos vagyok benne, hogy döntései jó irányba terelték az életét.
Betty Smith regénye nemcsak egy felnövéstörténet, hanem erőteljes társadalmi korrajz is. A címben szereplő fa – amely a legmostohább körülmények között, a betonból is képes növekedni – tökéletes szimbóluma Francie életének, és mindazoknak, akik hisznek abban, hogy tudással, kitartással és belső erővel a legnehezebb sorsból is ki lehet emelkedni.
Szívből ajánlom mindazoknak, akik szeretik az emberközeli, elgondolkodtató, mégis reményt adó történeteket.
Nika Iza, Brassó, 2026.
